This goodbye is not forever..

Kisebb malőr után de most már a tervek szerint a Frankfurtba tartó gépen ülve ideje összegezni a látottakat és a tapasztalatokat. A malőrről csak annyit, hogy a Hawaii-ról induló gép a kifutóról fordult vissza egy kisebb műszaki hiba miatt. Kicsit megijedtünk, hogy gond lehet a csatlakozással de aztán másfél óra késéssel rendben felszálltunk. Ezeket után már gyerekjáték volt visszaszerezni Anikó könyvtári könyvét, amit a gépen felejtett de szerencsére másfél órával a leszállás után a San Francisco-i utaskiserők már átnézték a gépet és meg is talalták a könyvet. Szóval Amerika. Talán a negatív vagy inkább nem tetsző dolgokkal kezdem bár nem sok ilyen volt igaz a sok helyszín és ember ellenére közel sem láttunk mindent. Az biztos, hogy angolul tanulni teljesen felesleges volt, mert sem a születet amerikaiakat sem a első vagy második generációs bevándorlókat nem érteni. Az előbbiek artikulálatlanul hadarva, sokszor egészen más kiejtéssel beszélnek, míg az utóbbiakat a saját nyelvük miatti akcentusuk okán lehetetlen megérteni. Sokszor a szituációból következtettük ki, hogy vajon miről van szó. Pl. A ma reggeli beszélgetésünkből a hawaii reptéren egy helyi lakossal sem fogjuk soha megtudni, hogy a sok japán az olcsó delfinek vagy golfozás miatt jön a szigetre. (Dolphin-golfing) Anikó így értette én úgy. Ez gyakran előfordult. Kellemes kivétel volt az úriember akivel a New York-SFO gépen beszélgettem de Ö is csak azután figyelt oda erre miután panaszkodtam, hogy ez a gondom a helyiekkel. Sok itt élő egyébként annyira nem beszél angolul, hogy a Rigó utcában még a folyosóra sem engednék be nem hogy nyelvvizsgára. Jobbára amúgy csak gyakorlati kényelmetlenségeim voltak, mert az emberekkel kapcsolatban szinte minden esetben csak pozitív tapasztalatunk volt de erről majd később. Nehezen tudtam megszokni, hogy itt feltehetően szabvány miatt az az általános fürdőszobai szerelvényezés, hogy a zuhanyfej fixen a falba van szerelve nem pedig levehető. Ez azért kényelmetlen, mert ha esetleg nincs (márpedig nem volt) beszerelve a Feri bácsi egyik kedvenc eszköze a híres három fázisu keverő szelep, aminek a segítségével a csapból azonnal meleg víz folyik, akkor bizony vagy a hideg víz alatt áldogálva vagy a zuhanyzón kivül kell megvárni mire megjön a kívánt hőmérséklet. A másik kisebb furcsaság is nekem a fürdőben volt, mert ugyanis itt mindenhol a wc csészék szinte teljesen fel vannak engedve vízzel már alap esetben és nem is akarom részletezni, hogy ez használat közben mivel jár. Tudom ezek pitiáner dolgok de objektív akartam lenni és ez engemem zavart de Anikót pl. egyáltalán nem. Megszokás kérdése. Amit viszont nem tudnék megszokni a felkeresett városokban azt az állandó zajt, ami soha egy percre sem szűnik meg és azokat távolságokat, amiket akár a mindennapi élethez kell megtenni. Azt többször megállapítottuk, hogy nagyon nagy szerencsénk van azzal, hogy ott élünk ahol. Itt vagy nagyon gazdagnak kell lenni ahhoz, hogy egy nagyvárosban egy telkes családi házban lakhasson az ember (bár akkor is nagy távolságra kerül sok mindentől) vagy pedig a vidéki Amerikába kell költözni, amit ugyan nem láttunk de azt sem lehet könnyű elérni. Nézegettünk újságban ingatlan hirdetéseket és a le olcsóbb lakás az kicsivel több mint egy milló dollárba került de a kertes házak 3 milliónál kezdődtek. Igen ez nem tévedés. Ehhez képest nálunk jóval kevesebbért tud az ember családi házban lakni egy kertvárosban vagy kisvárosban. Tehát nagyon felértékeltük azt a környezetet amiben élhetünk. És ha már az árak. A fizetésekről sajnos egyáltalán nem tudtunk információt szerezni de ahogy azt már korábban írtam némileg drágább az élet. Az üzemanyag és így az utazás olcsó de az importált élelmiszer vagy éppen ruházat ami hiába amerikai márka de Thaiföldön készült az drágának mondható. Talán ezzel ki is merült az a felsorolás, ami kevésbé tetszett abból ami láttunk. A gyakorlati oldalról jó tapasztalat a közlekedés, ami fejlett, kiépített és átlátható még több 10 metrovolnal esetében is mint pl. New York. A környezet javarészt rendeztt és kevésbé szemetes mint nálunk pedig otthon sem rossz a helyzet e téren. Ebben is és pl. abban ahogy dolgoznak (nagyon sok építkezést láttunk) valahogy úgy tűnik, hogy az otthonival szemben nem spórolnak. Szóval minőségi anyagok minőségi kivitelezés és pl. maximális biztonság, felszerelés szerszámok. New Yorkban egy épület előtt 3 fickó tákolt össze egy nem túl nagy favázas sátrat de volt egy szerszámos kisbuszuk ami olyan felszerelt volt mint egy repülőgép műszerészé. Másik pozitív tapasztalat, hogy soha nem volt gondunk az illemhelyekkel , mert mindenféle sok a nyilvános és ingyenes mosdó, amik tiszták és mindig van bennük szappan, papír kéztörlő. Még a Manoa vízesés ösvényén is találtunk ilyent. Itthon volt szerencsém az idei tanévkezdés első napja előtti este egy iskola tornacsarnokának öltözőjében járni, ahol csak úgy kongott az ürességtől a szappantartó vagy a kéztörlő de az égők fele sem világított. Azt megállapíthattuk, hogy az élet itt is csak épp úgy zajlik mint máshol, dolgozni kell, iskolába menni, utazni vásárolni. Amiben viszont tényleg van különbség az az emberek gondolkodás módja és az empátiája. Nálunk ha egy idegen helyre érkezel inkább gyanakvóan méregetnek vagy elzárkóznak kivéve a kimondottan turista központokban , ahol sokszor széles mű mosollyal fogadnak, mert te hozod a bevételt de addig itt annyira megszokott az idegenek látványa, hogy számtalan alkalommal úgy szóltak hozzánk spontán emberek mintha helyiek lennénk. Hiszen a társadalmuk széles összetétele miatt ők nem is tudják, hogy ki az és ki nem. Ezt furcsa is volt kezelni az itthon megszokott légkörhöz képest hiszen itt többnyire meg sem szólítunk, szólítanak idegenek(et) csak ha akarunk tőlük valamit. Egyszóval sokkal nyitottabbak mint mi. Érdeklődnek a másik iránt, hogy honnan jött mit csinál ahelyett, hogy csak magukkal törődnének úgy mint sokszor mi. Ha valakinek meséltük is, hogy milyen utazásban vagyunk éppen, akkor nem irigységet hanem inkább jókedvet kaptunk cserébe, hogy de milyen szép kis utunk van. Ezt éreztük a washingtoni taxiso vagy a Los Angelesi fiatalokon is a metrón. Hallottak egy jó kis sztorit, hogy a talán kedvesnek látszó fiatalok egy távoli országból eljöttek, hogy megismerjék őket és úgy velem, hogy ezt vidáman mesélték tovább az ő ismeröseiknek, mint egy üde szinftot a napjukból. Talán ebben az is közre játszhat, hogy számukra nem annyira elérhetetlen az utazgatás. Ezt bizonyítja a taxis aki nekünk nosztalgiázott, hogy élete legjobb élménye volt vezetni SFO és LA között a tengerparton vagy a már említett ma reggeli tök átlagos hawaii fickó, aki épp Kalifornián át tartott Washingtonba egy kis motorozásra de járt már a Margitszigeten és írországban és még ki tudja hány helyen. Azért van amire ők is irigykedhetnek ez pedig a kultúránk. Az nekik gyakorlatilag nem nagyon van. Nem beszélhetünk amerikai népzenéről, amerikai táncról, motívumokról, hangszerekről, ételekről, népviseletről stb. Nekik idoljaik vannak akiket az egekbe emelnek és többnyire épített jelképeik amiket aztán rányomnak mindenre, hogy aztán eladhassák őket. Biztos vannak ebben is lokális kivételek és az ország mérete is megakadályozza az egységességet de az biztos, hogy olyan múltjuk és ebből fakadó kultúrájuk mint nekünk az nincsen. Ez alól kivétel Hawaii ami gyakorlatilag egy másik ország egy másik éghajlat és főleg egy másik nép. Ők megőrizték azokat a hagyományaikat, vallási és egyébb szimbólumaikat amikre a mai napig büszkék. Egyáltalán nem amerikanizálódtak csak egyszerűen hoztak egy jó döntést az USA-hoz való csatlakozasukkal így nyitva utat a turizmusnak. Egyébként itt tetszett nekem a legjobban és nem csak a strandolas miatt hanem az a fajta mediterrán-esőerdő jellegű környezet és az emberek miatt(nem a japán turistákra gondolok, akik tuti nem normálisak) Hát ezek jutnának elsőként eszembe ha valaki megkérdezné, hogy milyen volt az utazás és mit tapasztalunk. Többen mondtátok, hogy szívesen olvastátok volna Anikó gondolatait is de Ö is elolvasott minden bejegyzést és többnyire egyet is értett mindennel hiszen az eseményeket együtt éltük át a látottakat is egymással beszéltük meg és javában azonos véleményen is voltunk. Nekünk is jó próba volt ez a két hét, hogy örömben és feszültségben is megmaradjon az egyensúly és bár mindkettőnknek voltak rosszabb és jobb időszakai de amikor felszálltunk San Francisco-ból és a gép talán kicsit a mi kedvünkért (persze csak az útirány miatt) még tett egy kört a város felett biztosan mondhattuk azt, hogy viszlát Amerika!

Az utolsó nap

Hát elérkezett az utazásunk utolsó napja ami még azért tartogatott néhány érdekességet. Az volt a tervünk, hogy délelőtt felkeressuk a Manoa vízesést, ami egy jó kis kiránduló hely a parttól távolabb a Waikikit és egész Honoloulut körülvevő hegyekben. Korábban már láttuk lentrol a városból, hogy a hegyek mindig felhőben vannak így jó kis dzsungeles, esős terepre készültünk. Ismét a helyi buszt vettük igénybe amin a korai időpont miatt elég sok kisiskolással és munkába igyekvővel találkoztunk. Kb. 1 óra buszozás után a buszsofőr segítőkész útbaigazításával gyalog vágtunk neki a hegynek. Egyébként általánosságban elmondható, hogy szinte mindenki jó fej és segítőkész és anélkül szólít meg , hogy kérné az ember. Otthoni szemmel ez kicsit furcsa, mert a rossz beidegződés miatt otthonról már egyből arra gondol az ember, hogy biztos akarnak tőle valamit. Pedig itt csak látják, hogy az ember túrista. Igaz akkor is udvariasan kell elfogadni a kapott buszmenetrendet ha egyébként az egész fent van a google-n. Ha már itt tartunk egy fél mondat a google-ről: ami egy fárasztó de általam kedvelt velejárója volt az egész utazásunknak az az állandó információ keresés, hogy mikor, hová, mivel, hol kell leszállni, felszállni, átszállni. Ebben nagy segítség ma a google, hogy nem kell térképeket böngészni, kérdezősködni csak egyszerűen figyelni és követni. Kicsit olyan mint egy tájékozódási verseny ahol el kell jutni A-ből B-be de én ezt nagyon élveztem. Mindössze kér porszem csúszott a gépezetbe egyszer New Yorkba jó irányba de egy express járatra szálltunk, ami a Central Park helyett csak Harlemben állt meg. Furcsa is volt, hogy régóta megyünk és a járaton csak mi vagyunk fehérbőrűek. Na amikor megállt nem is mentünk fel a felszínre hanem gyorsan vissza metróztunk. Egy másik alkalommal meg busszal mentünk tovább egy megállót de nem volt gond, mert visszasétáltunk.

Na de vissza a vízeséshez. Még egy rövid ideig a házak között sétáltunk amit érdekes volt látni a parti szallodasorokkal szemben. Takaros házak főleg deszkából dupla garázzsal, kerítés nélkül kis rendezett telken. Olyan kertvárosias környezet a hegy lábánál meredek emelkedőkkel. A levegőnek itt már érezni lehetett a súlyát és a környezet én is látszott, hogy nem rég esett. A később már elfogyott a köves út és hol keskenyebb hol szélesebb hegyi ösvényen vezetett az út felfelé. A környezet valami elképesztő volt. Hatalmas fák, lelogó indak, óriási páfrányok és banán levelek, zubogó hegy patak. Szóval az egész olyan dzsungel szerű mint az eső erdőkben. Rövid gyaloglás után hamar megtapasztaltuk milyen az amikor ránkszakad az ég de ahogy Anikó mondta eső meg ilyen jól nem esett neki. Gyakorlatilag borig áztunk de a meleg eső és a meleg levegő ott az erdőben valami fantasztikus volt. Ezt már csak fokozta a vízesés látványa ahová kb. 30 gyaloglás után értünk el és addigra már nap újra sütött. Kb. 40 méter magasról ömlik alá a víz 3 méter szélesen teljesen függőlegesen. Az egész nagyszerű látvány volt és főleg azt elveztük, hogy a zubogó víz hangja volt az összes "zaj" amit hallunk. Ez a csend már nagyon hiányzott napok óta, az utazás alatt nem sokszor volt ilyen alkalom. Azokon a helyeken ahol jártunk kevés ember tudja, hogy milyen az, hogy vasárnap reggel csend van amikor felkel vagy nyári estén csend van a kertben üldögélve. Mire a vizesestől vissza értünk a buszmegállóba már megint erősen tűzött a nap de készülőben volt az újabb eső. Hát ezt ilyen időjárás de meg is látszik a házak előtti pázsiton. Hát szép zöld, na! 

Dél körül értünk vissza a városba és mivel szép tiszta idő volt siettünk a partra. Illetve először csak én, mert Anikó inkább egy kis alvást valsztott én pedig szerettem volna még szörfözni. Sajnos várnom kellett,mert szinte egyáltalán nem voltak hullámok és később amikor mégis megpróbáltam, akkor sem volt sok élményem. Ha már korábban a horgászathoz hasonlítottam, akkor mondjuk úgy hogy nem volt kapás. Kb. annyi esélyem volt siklani egy jót, mint forró nyári napon a Koppányban lazacot fogni. 

A strandolás után talán örökre búcsút mondtunk a Waikiki beachnek de este meg sétáltunk kicsit a városban majd a hazautazástól izgatottan próbáltunk kicsit a aludni hajnali háromnegyed 3-ig. Most már éppen a San Francisco-ba tartó gépen ülünk és várjuk a felszállást itteni idő szerint reggel 6:25-kor. 5 órát repülünk majd várakozunk 5 órát a következő 10 óra 40 perces út előtt. Frankfurtba már kora délután érünk és másfél óra után indulunk tovább majd 17:50-kor szállunk le otthon. Nagyon jól éreztük magunkat de azért már várjuk a hazaérkezést is.

A kalandnak nagyjából itt vége de még tervezem egy vélemény összegző bejegyzés megírását valahol az óceán fölött.

Egy kis történelem óra

Kedden reggel nem keltünk korán és mivel az időjárás kicsit borús volt, így pont alkalmunk nyílott, hogy beiktassuk az egyik már korabbN tervezett programot, a Pearl harbor felkeresését. Mivel a tömegközlekedés itt is jól szervezett na meg a google mindig segít, így helyi járatos buszra szálltunk. Kb. Másfél órát kellett utaznunk de nagyon elveztuk, mert így mindig sokkal többet lehet megtudni a városról és főleg a helyiekről. Azt hamar észre vettük, hogy ezeken a járatokon ritkán utaznK turisták , mert főleg a gyerekek igencsak megbámultak minket. Olyanok lehettünk nekik mint a bejáros gimiseknek két agro amerikai a Magyarkeszi-Felsőnyék járaton. A nemzeti háborús emlékhely egy igényesen kialakított és elég nagy területén fekszik el és hát maga az öböl ami a kikötő is eléggé nagy. Természetesen itt is ügyelnek a biztonságra de drága ronthengepek helyett kötelező táska leadás van 3 dollárért...na de mindegy. Maga a park egy egész napos program lenne úgyhogy mi úgy döntöttünk, hogy a Uss Missourri csatahajot nézzük meg. Előtte meg sétáltunk egyet az esemenyeket táblákkal bemutató sétányon aztán busz vitt minket a hajóhoz. Maga ez a csatahajó nem volt a kikötőben a Japán támadáskor de később részt vett a második világháborúban, sőt ezen írtak alá Japán kapitulálását. Itt a parkban meg érdekesebb volt látni a rengeteg ázsiai és feltehetően japán turistát, akiknek azért kíváncsi lettem volna hogy mi járt a fejében. Maga a hajó egyébként óriási és minden hasznosítható területen fegyvereket helyezték el. Kivétel a feldelztes egy kisebb sarok, ahol egy kosarpalánk volt felszerelve. Sok érdekesség között megmutatták azt a műveleti központot ahonnan a világháborúban vagy a későbbi csatákban a tűzparancsot kiadták illetve a támadásokat irányították.

A a kora délutánig elhúzódó történelem óra után már nem.maradt sok más tervünk mint a pártra menni. Én ismét szörfözni mentem bár most kevés volt a jó hullám. Kicsit a horgászathoz tudom hasonlítani mint amikor meghatározatlan ideig kell várakozni egy kapásra és ha csak egy kicsit ránhatja bizonytalan vagy hogy bevágj e mert ha elveted, akkor dobhatod be újra a csalit. Na ugyan ez a helyzet a hullámokkal ha megindulász vele de elcsitul, akkor evezhetsz vissza várni a következőt. Minden estre jó kis sport és fárasztó. Egészen a naplementeig a parton maradtunk, mert épp úgy mint máshol itt is ez a legnagyobb érdeklődéssel várt tengerparti esemény. A kellő számú fénykép elkészítése után hazafelé meg beugrottunk egy kis otthoni vacsora alapanyagáért, majd hamarosan ágya kerültünk, mert korai kelés volt a terv szerdára.

A hullámok hátán

Az első teljes hawaii napunkat egy futással kezdtem, amit azért is szeretek megtenni minden helyen, mert így viszonylag gyorsan feltérképezhetem a környéket. Már reggel nagyon aktív volt a város és a part is. Azt már tegnap is észre vettük, hogy az itt nyaralók kb. 80%-a ázsiai de ezen belül is főleg japán, ami alig 70 éve Pearl harbor után azért nem semmi. Jól láthatóan egyébként vannak már helyi lakos ázsiaiak is, pl. egy helyen az angol alatt 3 különböző ázsiai nyelven szerepelt egy kiírás. A parkban reggel közösen végeztek valamilyen féle közösségi tornát főleg idősek és sokan kocognak is. Anikó is lement egy kicsit egyedül a partra mert azért mindkettőnknek kell egy kis egyedül lét még otthon is csak hát itt nem tudtam kimenni füvet nyírni. Mivel az itteni szállásunk egy apartmann még tegnap este bevásároltunk egy szupermarketben , hogy végre magunk kedve szerint reggelizhesünk. Nem mintha bárhol rossz lett volna de Anikó is örült, hogy végre van konyha. A boltban egyébként az árak eléggé magasak de hát mégis csak egy luxus üdülő helyen vagyunk viszont az érdekes, hogy szinte pont ellentétesek az értékek. Itt drága a liszt és a hús,mert nyilván a környezet miatt nehéz előállítani de ami nálunk drágább mint pl. üdítő italok az it nagyon olcsó. Vagy pl. 1 kiló ananász 1.29 de 1 kiló alma 2.49 dollár. A reggeli után kicsit körül néztünk a mellettünk lévő piacon ahol inkább csak ruhákat és csecsebecséket lehet kapni de azt tömenytelen mennyiségben. Az árak csak tájékoztató jellegűek alkudni mindig kell. Néhány aprósággal gazdagabban és pár dollárral szegényebben hamar visszatértünk, hogy a cuccokat felpakolva a strandra menjünk. Itt a hotel ad törülközőt és napernyőt de egyébként itt nem is látni a párton árusokat úgy mint a Los Angelesben szóval feltehetően ki is vannak tiltva a partról. A másik eltérés Santa Monica-hoz képest , hogy itt szinte a vízbe építették a szállodákat. Míg ott kb. 150 méter szélesen lehetett helyet foglalni a parton addig itt alig 15 métert hagytak erre szóval kicsit zsúfolt. Mivel időben mentünk és hétköznap is volt azért jó helyet találtunk és én a tervem szerint egyből a szörfözéssel kezdtem. Gondoltam, hogy a gördeszka és a snowboard után épp ez ne menne? Hát nem ment. Legalábbis először. Ahol elsőnek béreltem deszkát nem nagyon törődtek a kuncsaftal és hát nem egy kezdőknek való deszkával próbálkoztam. Gyakorlatilag feltérdelni sem tudtam rá nem hogy felállni. Azért ettől nem ment el a kedvem de délután már egy másik helyen béreltünk. Igen béreltünk,mert ekkor már Anikó is úgy döntött , hogy kipróbálja. A sejtésem beigazolódott, mert az itt kapott deszkával már sokkal jobban ment sikerült is pár hosszú siklás. Próbáltuk ellesni a többi szörföstől a technikát akik között volt 8 éves körüli kis srác és jóval 60 feletti veterán is. Az látszik, hogy ez itt a helyieknek olyan mint Ausztriában a síelés, gyakorlatilag úgy születnek, hogy tudják. Anikónak annyira nem jött be de Én még folytatni fogom a gyakorlást. Délután egy kisebb zápor volt a tengernél de ez jó alkalom volt arra, hogy kiprobáljam egy helyi bárban a világhírű (vagy majd mostantól azzá válób) Kuluhulu burgert. Vagy valami ilyesmi, mert az el elnevezések vagy utcanevek mind helyi nyelven iródnak és szinte lehetetlen megjegyezni annyira egyformák.

Este még kerestünk egy jó helyet a vacsorához aztán viszonylag korán lefeküdtünk, mert a másnap délelőtti terv a Pearl harbor felkeresése volt.

 

 

Érkezés az utolsó állomásra

 

Sajnos a mai reggel nem indult jól. Korán kellett kimennünk a buszmegállóba és az történt, hogy a buszos figyelmetlen volt és nem vett észre minket. Amikor már elment mellettünk utána kellett futnom és kiabálni neki mire végre megállt. Ezután futás vissza a megállóba a bőröndért és itt a kapkodásban a padon felejtettem a válltáskámat. Épphogy kifújtuk magunkat már le is kellett szállnunk a metrónál, ahol épp akkor fékezett le 3 rendőrautó és futottak lefelé a lépcsőn elővett pisztollyal és golyóálló mellényt húzva a rendőrök. Tisztára mint a filmekben de hát ez mégis csak Los Angeles. Mire mi leértünk a mozgólépcsőn a rendőrök már vidáman mosolyogva vezettek el két tagot bilincsben. Míg a metrót vártuk az események hatása alatt voltunk így eszembe sem jutott a táska. Egy megálló  után gyorsan kellett átszállnunk egy másik buszra ami a reptérre visz be és itt megnyugodva vettem észre , hogy nincs meg a táskám. Azonnal tudtam, hogy hol hagytam de szerencsére Anikó első kérdésére igennel tudtam válaszolni: "Az útleveled nálad van?"  (pénztárca és telefon szintén nálam) Mivel egy 2x5 sávos autópályán voltunk itt megállni sem egyszerű így el kellett mennünk a reptérig. Az volt a terv, hogy vissza megyünk taxival kb 13 kilométert de egy sem jött illetve mint kiderült csak hívásra állhatnak meg. Sajnos elfogyott az időnk is a becsekkolásra így bele kellett törődni a veszteségbe. Ez nem más mint az új fényképezőgépem az összes képpel, a Tissot karórám , a Bence nagy USA könyve (bocs Bence veszünk másikat) és néhány apróság. Még felhívtuk a motelt, mert a megálló pont szemben van velük de azt mondták, hogy nem találják. Nagyon bosszant a figyelmetlenségem de hát ez van. Végül is a képek fontosabb része már közkincs az internet révén és ez volt az az óra amit még az Atlanti óceán dobott nekem partra...Mivel sok  papír is volt a táskában amiről könnyen beazonosíthatóak vagyunk (e-mail cím és telefon az Esta papírokon és foglalásokon, amik egyébként megvannak a telefonomban is, talán reménykedhetek abban, hogy egy rendes ember találta meg és talán még vissza jut hozzám. Még teszek egy próbát a busztársaságnak írt e-mailel aztán majd meglátjuk. Bele gondolni is rossz mi lett volna ha az útlevelem is benne marad, amit egyébként eddig ott tartottam. Még jó, hogy tegnap mondtam az Orsinak, hogy eddig minden szuper semmi bajunk és mindenünk megvan... Na de most már túl vagyok rajta és ahogy írtam még bizakodok is úgyhogy most már nincs más dolgom itt a Hawaii-tartó gépen ülve mint arra koncentrálni, hogy élvezzük a meg előttünk álló napokat és megkoronázzuk ezt az utazást egy gyönyörű helyen. Ottani idő szerint 11:15-kor érkezünk és a szállás elfoglalása után délután már a párton szeretnénk élvezni a nyaralást. Az időeltolódás itt mát 12 óra úgyhogy jó ejt mindenkinek.

Időközben szerencsésen ide értünk és ami itt várt minket az hamar feledtette velünk a reggel történteket. A repteről kiérve megcsapott minket a forró párás levegő amiben lélegezni is nehézkes volt. Ha hazaérünk javasolni fogom a google-nak, hogy írják bele az ajánlott 2.5 dolláros City Bus információiba, hogy nem engedélyezik a börönddel való felszállást. Na de mindegy taxi is van a világon csak drágább. A szállást gyorsan elfoglaltuk ami a Waikiki városrészben van ami gyakorlailag egy üdülő telep. Rengeteg többszintes hotel és üzletekkel teli fő utca. Úgy tűnik, hogy a világ vezető márkái nem engedhetik meg maguknak, hogy ne legyen itt boltjuk. A szállásunk itt egy apartman ami kicsit retros de azért elmegy. Kicsit bosszant, hogy otthon hagytam a Cypress Hill kazettaimat, mert itt pont azokat tudnám lejátszani. Megnézném a kis Kevin arcát from L.A. amikor az i-phonját akarja dokkolni a kétkazettás dekre. Ami nagyon kellemes volt az az érkezésünkor  nyakunkba akasztott orchidea füzér, amiről azt hittem, hogy ilyen manapság már nincsen. Egyébként a helyiek itt is nagyon kedvesek és mindenhol a hagyományos orchideás öltözéket hordják és az üzletekben saját népzenéjük szól. Akinek megvan a "Somewhere over the rainbow" az érti, hogy mire gondolok. Amúgy a helyiek épp olyan karakterek mint a videó klipben szereplők. Kicsit ázsiai beütésü barna börü mosolygós népek. Nagyon szimpatikusak.

A környék rövid felderítése és ebédelés után végre megkezdhettük az igazi nyaralást. A Waikiki beach mindössze 300 méterre van tőlünk és amikor oda értünk csak gyönyörködni tudtunk benne. Az óceán olyan kék amilyent még nem láttunk, a parton végig pálmafák és hatalmas ismeretlen fafajták, amik az ágaikról engednek gyökereket a föld felé, a távolban nagy hegy aminek az lába még dús zöld de a csúcsára már lekúsznak a felhők, parton sok emeletes szállodák amíg csak ellátni és vízben szörfözők tucatjai. Egyszóval tényleg mint a képeken. Azonnal fürödni mentünk, mert a víz nagyon kellemes kb. 28 fokos lehetett. Sokáig lent voltunk a parton és kicsit irigykedve néztem a szörfösöket de eldöntöttem, hogy a snowboard és a gördeszka után holnap ezt is ki kell próbáljam.

Fürdés a Csendes óceánban

A szombati napra már nem terveztünk semmi mást csak a pihenést a tengerparton és így mivel nem voltunk időhöz kötve jól ki is aludtunk magunkat. Egyébként az minden helyre elmondható, ahol megszálltunk, hogy nagyon a nagy és kényelmes ágyak voltak. A reggelt én egy futással kezdtem miközben felfedeztem a környékét reggeliző hely után kutatva. Sikerült is egy kitűnő étteremre bukkanni, ahol meglepően olcsón volt svédasztalos büfé reggeli de olyan kínálattal amilyen egyik szállodánkban sem volt és talán több csillagosokban sem nagyon van. Jót szórakoztunk azon, hogy egyes emberek talán a létfentartástól vezérelve, hogy pakolják púposra a tányérjukon az ételt az egyébként korlátlan fogyasztást engedélyező helyen. Amikor az egyik fickó rántotta és kolbász hegyet épített majd azt körbe támogatta bundás kenyérrel na az vicces volt. Érdekes volt, hogy a hely tele volt olyan helyi családokkal, akik több generációval együtt jöttek oda egy közös reggelire. Nagyon szimpatikus volt az egész és hát mi is engedve a választék csábításának kerekre értük magunkat. Így kicsit veszítve a strandos vonalainkból utaztunk el kb. másfél órát Santa Monica beach-re és ismét beigazolódott, hogy a tömegközlekedés meglepően olcsó hiszen egy 60 perces buszozásra mindössze 1 dollárért váltottunk jegyet. Csak összehasonlításként a belvárosban egy fél literes ásványvíz 3 dollár. A strand olyan hosszú hogy egyik irányban sem láttuk a végét és tele volt emberekkel amihez a 35 fokos levegő is nagyban hozzájárult. Valójában olyan, mint a világ bármelyik tengerparti strandja csak ennek jó a marketingje. Szerencsére hamar találkoztunk egy a strandolók igényeit jól felmérő és kielégítő árussal és vettünk egy napernyőt , hogy a tűző nap elől elbújva onnan élvezhessük a pihenést. Persze nem hagyhattuk ki a fürdést sem a Csendes óceánban, ami először kicsit hideg volt de aztán már sokáig élveztem benne a méretes hullámokba való ugrálást. Mivel a nap végén már feleslegessé vált a napernyőnk és hát magunkkal sem vihettük így Anikó ötlete alapján vissza ajándékoztuk egy árusnak, hogy adja el újra. A vacsorához a reggel felfedezett helyet választottuk és nem csalódtunk az esti kínálatban és árakban sem. Mivel most is főleg helyiek voltak talán itt először látszott beigazolódni, hogy a amrerikaiak szeretnek enni és ennek meg is van az eredménye. Többek között érkezett 3 hölgy, akik együtt elérték volna egy 12 személyes lift súlyhatárát. Az este még pakolás közben pukkanásokat hallottunk és míg én naivan tűzijátékra gondoltam addig Anikó úgy vélte, hogy az valami más volt. Talán neki lehetett igaza a pár perc múlva száguldó rendőrautók és a már korábban leírt környékén élők alapján. Ettől azért egyáltalán nem zavartatva igyekeztünk hamar lefeküdni, mert vasárnap ismét egy nagyobb utazás várt ránk Hawaii-ra.