Hát elérkezett az utazásunk utolsó napja ami még azért tartogatott néhány érdekességet. Az volt a tervünk, hogy délelőtt felkeressuk a Manoa vízesést, ami egy jó kis kiránduló hely a parttól távolabb a Waikikit és egész Honoloulut körülvevő hegyekben. Korábban már láttuk lentrol a városból, hogy a hegyek mindig felhőben vannak így jó kis dzsungeles, esős terepre készültünk. Ismét a helyi buszt vettük igénybe amin a korai időpont miatt elég sok kisiskolással és munkába igyekvővel találkoztunk. Kb. 1 óra buszozás után a buszsofőr segítőkész útbaigazításával gyalog vágtunk neki a hegynek. Egyébként általánosságban elmondható, hogy szinte mindenki jó fej és segítőkész és anélkül szólít meg , hogy kérné az ember. Otthoni szemmel ez kicsit furcsa, mert a rossz beidegződés miatt otthonról már egyből arra gondol az ember, hogy biztos akarnak tőle valamit. Pedig itt csak látják, hogy az ember túrista. Igaz akkor is udvariasan kell elfogadni a kapott buszmenetrendet ha egyébként az egész fent van a google-n. Ha már itt tartunk egy fél mondat a google-ről: ami egy fárasztó de általam kedvelt velejárója volt az egész utazásunknak az az állandó információ keresés, hogy mikor, hová, mivel, hol kell leszállni, felszállni, átszállni. Ebben nagy segítség ma a google, hogy nem kell térképeket böngészni, kérdezősködni csak egyszerűen figyelni és követni. Kicsit olyan mint egy tájékozódási verseny ahol el kell jutni A-ből B-be de én ezt nagyon élveztem. Mindössze kér porszem csúszott a gépezetbe egyszer New Yorkba jó irányba de egy express járatra szálltunk, ami a Central Park helyett csak Harlemben állt meg. Furcsa is volt, hogy régóta megyünk és a járaton csak mi vagyunk fehérbőrűek. Na amikor megállt nem is mentünk fel a felszínre hanem gyorsan vissza metróztunk. Egy másik alkalommal meg busszal mentünk tovább egy megállót de nem volt gond, mert visszasétáltunk.

Na de vissza a vízeséshez. Még egy rövid ideig a házak között sétáltunk amit érdekes volt látni a parti szallodasorokkal szemben. Takaros házak főleg deszkából dupla garázzsal, kerítés nélkül kis rendezett telken. Olyan kertvárosias környezet a hegy lábánál meredek emelkedőkkel. A levegőnek itt már érezni lehetett a súlyát és a környezet én is látszott, hogy nem rég esett. A később már elfogyott a köves út és hol keskenyebb hol szélesebb hegyi ösvényen vezetett az út felfelé. A környezet valami elképesztő volt. Hatalmas fák, lelogó indak, óriási páfrányok és banán levelek, zubogó hegy patak. Szóval az egész olyan dzsungel szerű mint az eső erdőkben. Rövid gyaloglás után hamar megtapasztaltuk milyen az amikor ránkszakad az ég de ahogy Anikó mondta eső meg ilyen jól nem esett neki. Gyakorlatilag borig áztunk de a meleg eső és a meleg levegő ott az erdőben valami fantasztikus volt. Ezt már csak fokozta a vízesés látványa ahová kb. 30 gyaloglás után értünk el és addigra már nap újra sütött. Kb. 40 méter magasról ömlik alá a víz 3 méter szélesen teljesen függőlegesen. Az egész nagyszerű látvány volt és főleg azt elveztük, hogy a zubogó víz hangja volt az összes "zaj" amit hallunk. Ez a csend már nagyon hiányzott napok óta, az utazás alatt nem sokszor volt ilyen alkalom. Azokon a helyeken ahol jártunk kevés ember tudja, hogy milyen az, hogy vasárnap reggel csend van amikor felkel vagy nyári estén csend van a kertben üldögélve. Mire a vizesestől vissza értünk a buszmegállóba már megint erősen tűzött a nap de készülőben volt az újabb eső. Hát ezt ilyen időjárás de meg is látszik a házak előtti pázsiton. Hát szép zöld, na! 

Dél körül értünk vissza a városba és mivel szép tiszta idő volt siettünk a partra. Illetve először csak én, mert Anikó inkább egy kis alvást valsztott én pedig szerettem volna még szörfözni. Sajnos várnom kellett,mert szinte egyáltalán nem voltak hullámok és később amikor mégis megpróbáltam, akkor sem volt sok élményem. Ha már korábban a horgászathoz hasonlítottam, akkor mondjuk úgy hogy nem volt kapás. Kb. annyi esélyem volt siklani egy jót, mint forró nyári napon a Koppányban lazacot fogni. 

A strandolás után talán örökre búcsút mondtunk a Waikiki beachnek de este meg sétáltunk kicsit a városban majd a hazautazástól izgatottan próbáltunk kicsit a aludni hajnali háromnegyed 3-ig. Most már éppen a San Francisco-ba tartó gépen ülünk és várjuk a felszállást itteni idő szerint reggel 6:25-kor. 5 órát repülünk majd várakozunk 5 órát a következő 10 óra 40 perces út előtt. Frankfurtba már kora délután érünk és másfél óra után indulunk tovább majd 17:50-kor szállunk le otthon. Nagyon jól éreztük magunkat de azért már várjuk a hazaérkezést is.

A kalandnak nagyjából itt vége de még tervezem egy vélemény összegző bejegyzés megírását valahol az óceán fölött.

Megosztás a facebookon